Péter és a mindig tele éléskamra - IV. Mese

Amint Péter a hóesésben állt az ajtó előtt és tanakodott, hogy kopogjon-e be vagy sem, hangokat hallott a házból. A keze egyből felemelkedett és három nagy ütést hallatott a fából készült ajtón. Csend. Lépések lassú csoszogása hallatszott, majd kis idővel később résnyire kinyílt az ajtó és egy kíváncsi szempárral nézett szembe. Csodálat és döbbenet ült az öregember arcára, amint felismerte Pétert:

- Péter, fiam…Péterkém!

- Jó napot édesapám! Bejöhetek-e?

Az öreg kitárta Péter előtt az ajtót és betessékelte fiát a konyhába, miközben árgus szemekkel figyelte minden lépését. Péter odalépett édesanyjához, arcon csókolta, majd megölelte.

- Miben segíthetek, fiam? – kérdezte az apa

- Ebédet hoztam édesapám, a kedvenc csemegéjét! Azon tanakodtam, megsüthetjük-e a tüzön? Megengedi?

Az öreg és az asszony összenéztek, majd némán bólintottak. Péter odalépett a tűzhöz és magabiztos otthonossággal elővett egy serpenyőt, belehelyezte a friss kolbászt, majd elkezdte sütögetni. Az öregasszony mellé állt és egy másik edénybe házi májast és vérest készített elő, miközben a szája széle kissé felfelé görbült. Az öreg házipálinkával kínálta Pétert, melyet szívesen elfogadott. Megittak egy kupicával, majd mindhárman az asztalhoz ültek.

Az apa kivett egy szál kolbászt a serpenyőből, majd apró katonákra vágta. Péter kíváncsian leste apja reakcióját, azonban az öreg szép lassan készülődött az első falatra. Friss káposztacikával díszítette fel tányérja szélét, kenyeret vágott, feltűrte ingujját, majd végre-valahára kézbe vette az evőeszközöket. Megszúrt a villával egy kolbászdarabot, szájához vitte, majd beleharapott. Kettőt-hármat rágott rajta, majd megállt. Megfagyott a levegő. Az édesanya a férjére nézett, Péter nemkülönben az apját figyelte. És akkor olyan dolog történt, amire egyikük sem számított.

Az öreg hosszasan rámeredt Péterre. Végigmérte tetőtől-talpig. Majd lesütötte szemét. Egy könnycsepp jelent meg az apa szeme sarkában, majd szép lassan végigcsordult arcán. Anya és Péter meg sem mertek mozdulni és némán figyelték az embert, akit soha életükben nem láttak sírni.

- Tudtam, hogy megcsinálod, fiam – suttogta. Majd hangosabban folytatta és egyenesen a fia szemébe nézett – Mindig is tudtam, hogy meg tudod csinálni! Bár az út elején kételkedtem, dühöngtem és tiltakoztam, egy idő után legbelül mégis beláttam, hogy jó úton haladsz. Bocsánatot kérek, hogy olyan sok időn keresztül csökönyösen ragaszkodtam saját elképzelésemhez és nem támogattalak eléggé. De most már egészen biztos, hogy te, Péter, arra születtél, hogy mészáros mester legyél és egy lelkes emberré válj, aki a város javát szolgája! És végtelenül büszke vagyok az én fiamra!

Némán ültem az asztalnál és bámultam az öreget. Szerettem volna elindulni a kibékülés útján, hiszen ezért mentem gyerekkori otthonomba, azonban ilyen reakcióra a legmerészebb álmaimban sem számítottam. Bizony, gyerekek, ez az én élettörténetem és az öregember, akiről szó van, az a ti dédnagyapátok. Apám tíz éven át akadékoskodott munkám felől és egy teljes évtized kellett hozzá, hogy megbékéljen az ötlettel, hogy mészárossá vált a fia. De aznap este azonban minden megváltozott. Amint megtört a jég és édesapám kinyitotta szívét irántam, a boldogságtól felbuzdulva Rózát és fiamat, Zsigmondot is elhoztam az öregekhez. A gyerekkori emlékeket önfeledten idézték fel szüleim és vidáman mesélték feleségemnek meg fiamnak az összes csínytevésemet, ami eszükbe jutott. Az öreg annyira fel volt töltődve, hogy egyszer csak felugrott székéből, kisietett az utcára, majd elkiáltotta magát!

- Gyertek drága szomszédok, csatlakozzatok a vacsoránkhoz! Hazajött az én Péterem és a legfinomabb falatokat hozta magával, mindenkinek jut belőle!

A lakás pikk-pakk megtelt éhes szomszédokkal, akik mind egy szálig boldogan mosolyogtak rám és meleg öleléssel fejezték ki hálájukat. A kolbásznak híre ment hetedhétországon is túl, én pedig arra a napra mindig is úgy fogok visszaemlékezni, mint életem legszebb karácsonyára, hiszen azokkal töltöttem, akik számomra a legfontosabbak: a családommal.